Napenergia A napenergia hasznosítása nem új keletű találmány: a gyújtótükröt már több ókori nép is használta (pl. tűzgyújtásra, illetve harcászati eszközként az ellenséges hajók felgyújtására), Szókratész napház-elve (vagyis az, hogy a ház déli oldalát a téli napsugárzás jobb kihasználása érdekében magasabbra kell építeni) pedig még ma is megállja a helyét.
A Földre eljutó fény valójában elektromágneses sugárzás, melynek a minket elérő része is akkora teljesítményű, hogy abból a jelenlegi energiaigényünket több ezerszer is fedezni tudnánk. Hogy a Földre érkező napsugárzás intenzitásának mérése könnyebb legyen, bevezették az ún. napállandót: ez egy olyan számérték, mely megadja, hogy átlagos Föld - Nap távolságban, a légkör felső határán, a sugárzás haladási irányára merőleges egységnyi felületre időegység alatt mennyi energia esik. A jelenleg elfogadott átlagérték 1353 W/m2.
A földfelszínre eső teljes sugárzás valójában két fő komponensből tevődik össze: kisebbik része közvetlenül, míg nagyobbik része a légköri elemeken megtörve és többszörösen visszaverődve, szórt sugárzásként éri el a felszínt. Ugyanakkor az energetikai hasznosítás szempontjából a két fajtát nem szükséges szétválasztani, éppen ezért a számolásoknál nyugodtan használható az összegük.
A köznapi gyakorlatban ugyanakkor az előbbinél fontosabb szempont, hogy a beérkezett energiamennyiséget milyen módokon tudjuk kiaknázni. Alapvetően passzív és aktív hasznosítást különböztetünk meg: az első esetében külön berendezés nélkül - az épület megfelelő tájolásával, nagy üvegfelületek kialakításával, szigetelés és alkalmas szerkezeti anyagok megválasztásával - fordíthatjuk a napenergiát fűtésre, míg a második, aktív hasznosítás valamilyen külön erre a célra tervezett eszköz illetve segédenergia használatát igényli.
|